Az 50 millió eladott albumával minden idők legsikeresebb brit énekesnőjének számító Sade – és azonos nevű zenekara – egy évtized szünet után új stúdiólemezzel tér vissza.

A nigériai születésű, tejeskávé bőrű, madulaszemű, fátyolos hangú szofisztikált dzsessz-pop-soul dívának, Helen Folasade Adunak nem ez az első nagy visszatérése, hiszen négy multiplatina album (Diamond Life – 1984, Promise – 1985, Stronger Than Pride – 1988, Love Deluxe – 1992) és az azok slágereiből válogató 1994-es The Best Of Sade után egyszer már visszavonult egy időre, és csak az ezredfordulón állt elő új lemezzel: a 2000 végén megjelent Lovers Rock (és az azt követő 2001-es turné, melyet a 2002 elején kiadott Lovers Live koncertanyag dokumentált) művészi és kereskedelmi szempontból is hatalmas siker lett.
 
Az a 2000-es lemez a korábbiaknál akusztikusabb, halkabb, puritán produkció volt, ahol például a szaxofon helyett már jóval visszafogottabb fafúvósok szóltak a finom, programozott alapok fölött, sőt némi reggae hatás is becsúszott (Sade a megelőző években többször járt Jamaikában, első gyermeke is egy jamaikai zenész-producerrel való rövid kapcsolatából születetett 1996-ban). A mostani Soldier Of Love albumon is akadnak lecsupaszított dalok (mint a csörgő ritmus fölött csupán zongora- és vonóshangokra épülő Morning Bird vagy a Long Hard Road) és jamaikai hangulatok (a vidám Babyfatherben Sade 13 éves lánya, Ila is énekel kicsit), de ez az új lemez, melyet Sade Adu és máig változatlan felállású együttese (Andrew Hale – billentyűk, Paul S. Denman – basszusgitár, Stuart Matthewman – gitár, fúvósok) a nyolcvanas évek óta szintén állandó kollégának számító Mike Pela hangmérnök társproduceri segédletével rögzített Peter Gabriel bath-i stúdiójában, már jóval eklektikusabb anyag.
 
Az albumot nyitó fájdalmas The Moon And The Sky-ban, majd a dobpergés és monumentális gitárok uralta címadó kislemezdalban is elő-előtűnnek a nyolcvanas-kilencvenes évek hangszínei és effektjei, a tempós-gitárbontogatós Bring Me Home-ot közrefogó két régimódi valceres ballada (Be That Easy, In Another Time) közül az utóbbiban pedig még a szaxofon is előkerül a hajdani idők emlékéül. Bár a funk összetevő már hiányzik a palettáról, „a régi Sade” leginkább a Skin fülledt egzotikumában köszön vissza, mielőtt annak elköszönése után a ritmusalapok nélküli The Safest Place vonósai szépen és megnyugtatóan lezárnák a 42 perces lemezt – melynek igazi aduja persze hősnőnk összetéveszthetetlen énekhangja, ezúttal is.

Még több Sade album