A nyolcvanas-kilencvenes évek legnépszerűbb brit énekesnője, Helen Folasade Adu négy multiplatina nagylemez (Diamond Life – 1984, Promise – 1985, Stronger Than Pride – 1988, Love Deluxe – 1992) és egy slágerválogatás (The Best Of Sade – 1994) után az új évezredben is fényes sikert aratott a 2000-es Lovers Rock albummal és annak 2001-es turnéjával (melyet a Lovers Live koncert-CD és -DVD dokumentált). A dzsesszes soul-pop úrnője 2010-ben ismét visszatér: Soldier Of Love című új lemeze február 8-án jelenik meg.

A Soldier Of Love címadó dala szokatlanul kemény szám tőled. Elég férfias hangnemben íródott.

Azt hiszem, a küzdelmet alapvetően férfidolognak látom. Gyerekkoromban nem voltak velem egykorú lányok a környezetemben, így fiúkkal játszottam, a bátyám ismeretségi körének pereméről. Kilencéves koromig nem is volt nőnemű barátom. Viszont teljes szabadságot élvezhettem, reggeltől estig biciklizhettem, segíthettem a nagyszüleimnek a kertjükben...
 
Ahhoz képest, hogy vidéki lányként nőttél fel, amikor Londonból elindítottad a karrieredet, te lettél az arisztokratikus elegancia és luxus megtestesítője a nyolcvanas évek popzenéjében. Hogyan kezelted ezt a divatikon-szupersztárságot?

Az emberek mindig kérdezték, milyen érzés folyton az arcomat látni a magazinok címoldalán. Nos, ez nem jelent semmit nekem. Nem is igazán látom, nincs hatással rám.
 
Az imidzsed miatt sokan rögtön a Thatcher-korszak konzervatív értékrendjének képviselőjeként könyveltek el téged és a zenekarodat is.

Az a Sade a yuppie-korszak átkát viselte magán. Ez nagyon zavart abban az időben, mikor pedig titokban a még meg sem kapott pénzünket is Arthur Scargillnek (az 1984–’85-ös brit bányászsztrájk vezetőjének, a Bányaipari Dolgozók Országos Szakszervezete akkori elnökének – szerk.) és a sztrájkoló bányászoknak adtuk! Persze mindig is gazdag akartam lenni: amikor kislány voltam, még rendszeresen totóztam is, hátha nyerek. De ha van pénzed, akkor az életed már nem a pénz körül forog. Nincs sok pénzre szükségem. Ha betörne hozzám valaki, fél óra után úgy távozhat, hogy nem talál semmit, amit érdemes volna ellopnia.
 
Pár éve vidékre költöztél, egy nyugat-angliai kis faluba. Hogyhogy otthagytad három évtized után Londont?

Elegem lett belőle, a szokásos okok miatt. A társasági életem nagy részét persze még Londonból „importálom”, de nem vagyok valami nagy társasági ember. Általában jól el tudom foglalni magam, építkezem, írok vagy kertészkedem. Imádok ásni: az annyira kézzelfogható, igazi dolog. Mindig lenyűgöz, olyan ez számomra, mint az alkímia: elültetsz egy kis magot, és valami hihetetlen dolog nő ki belőle. A zenélés is valami ilyesmi, néha nem is értem, honnan jönnek elő a dalok... Szóval, a szívem mélyén vidéki lány vagyok még mindig.
 
Hogyhogy egy évtized kellett, hogy új albumot készíts?

A zenekarom már annyira szerette volna, és én még Londonban elkezdtem új dalokat írni, de az elején nem akartam, hogy mindenki ide repüljön (a zenekarból többen is Amerikában élnek – a szerk.), és hogy emiatt nyomás legyen rajtam. A saját tempómban, kényelmesen akartam dolgozni. Aztán miután leköltöztem vidékre, és láttam, hogy a zenekar még mindig be van sózva, azt mondtam: „Rendben, csináljuk!” Tényleg azt hittem, hogy talán már ki is égtem. Eddig minden lemez után ezt gondoltam, de aztán csak belevágtam a következőbe.
 
Úgy érzed, egy évtized kihagyás után is kíváncsi még rád a nagyvilág?

Mmmmm, igen, azt hiszem. Nem vagyok egy anyagias ember, de művészi szempontból elég nagyravágyó vagyok. Sosem adnék ki a kezem alól semmit, ami kevesebb, mint a legjobb, amire képes vagyok, még ha késem is vele. És azt hiszem, hogy akik veszik a fáradságot, hogy meghallgassák, észreveszik ezt, akár tetszik nekik, amit csinálunk, akár nem.
 
A Sade zenekar felállása több mint negyedszázada változatlan, az első lemezed óta ugyanaz a három zenész kísér: a gitáros-szaxofonos Stuart Matthewman, a basszista Paul S. Denman és a billentyűs Andrew Hale. Ritka az ilyen stabilitás a popzenekarok világában.

Olyanok ők, mint a régi családi barátok. Persze akadnak pillanatok, mikor röpködnek a szikrák és előkerülnek a csontvázak a szekrényből, de általában azért jól megvagyunk.
 
Ha már a családnál tartunk: 1996-ban született egy lányod.

Ahogy megérkezett, ő lett az életem középpontja. Magammal vittem a legutóbbi turnémra is 2001-ben, de egyszer sem engedtem meg neki, hogy megnézzen koncerten, mert nem akartam, hogy hallja, amint az emberek kiabálnak a mamája felé. Akkor még nem állt készen erre.
 
Most bezzeg már énekelni is engedted az új lemez egyik számában.

Igen, Ila azt mondta, nagyon sok érzelmet érez a zenémben, és ez a dicséret tőle nagyon sokat jelent nekem.
 
Időközben a magánéleted is rendeződött, pár éve stabil és boldog párkapcsolatban élsz. Mit kell tudni a partneredről?

Ian tengerészgyalogos volt, aztán egy ideig tűzoltó, aztán meg Cambridge-ben diplomázott kémiából! Mindig azt mondogattam, hogy ha találok egy fickót, aki tud fát aprítani és szép a mosolya, nem fog érdekelni, hogy arisztokrata-e vagy keményfiú, csak az lényeg, hogy jó ember legyen. Hát végül egy művelt keményfiú mellett kötöttem ki! (nevet) Van egy édes mostohafiam is, aki velünk lakik. Nagyon szerencsének érzem magam: mintha végre megütöttem volna a főnyereményt a lottón!
 
Boldog az életed, mégis ott van az új szerzeményeidben is valami abból az összetéveszthetetlenül melankolikus hangulatból, ami a klasszikus Sade-dalokat jellemezte.

Én már csak ilyen vagyok, nem tehetek róla. Azt hiszem, a szomorúság, ha jól kezelik, boldogságot hoz. Megtisztít, és képessé tesz arra, hogy magad mögött hagyd. A boldog daloktól néha csak rosszabbul lesz az ember. Nem vagyok egy búslakodó típus, de vonzódom a melankóliához. Van egy régi angol mondás, amit szeretek: „Minden életbe kell, hogy hulljon egy kis eső!”
 
Az interjúért köszönet a Sony BMG-nek
 
Fordítás: Déri Zsolt