A képregényfanok szerint a sok jó comics közül is ez a legkirályabb – lehet, hogy éppen azért, mert két angol hozta össze? Már az üdítő, hogy nem a klasszikus harmincas-negyvenes években játszódik, hanem a nyolcvanasokban, és egy minimum furcsa, szétesett Amerikában – és a kiöregedett szuperhősökre persze valaki vadászik.

Az eredeti képregény legelőször azzal lep meg, mennyire filmszerű, és tele van (film)képi ötletekkel, merész felül- és oldalnézetekkel, pozícióváltásokkal. A filmszerű „vágások” és megoldások a mozihoz közelítik, miközben szövegbetéteiből fokozatosan bomlanak elő az újabb és újabb árnyalatok. Nekem soha nem jöttek be a Batman meg Spiderman típusú szuperhősök, mert a belőlük áradó, alapvetően amerikai bárgyúság még a legpörgősebb akciókat meg az életszerűbb elemeket is nevetségessé tette.

Dr. Manhattan, Sally Jupiter és a többiek viszont egészségesen lepukkant szuperhősök, hitelesítő dilemmákkal, továbbá jót tesz a Watchmen világának az is, hogy sültreál világát egy pesszimista sci-fi és valami pszichológiai realizmussal is beoltották – idővel szinte meglepve fedezi fel az ember, hogy bizonyos részletekért képes akár vissza is lapozni. Krimiből is sokféle van – és én ott is a Chandler–Hammett-féle, sötétebb vonalat díjazom – de képregényfüggő azért nem lesz belőlem.

A háromrészes sorozat részei