Utolsó Kentaur

"- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbanna ez az egész!
- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérem."

Bakunyin, Kropotkin, Mahno és Emma Goldman vörös lepelbe burkolják a Hősök terén álló emlékművet. A felvett nevek pesti fiatalokat takarnak; a város kapucnis, biciklis, a házak árnyékában suhanó alakjait. Korunk anarchistái ők - persze a maguk módján, mondhatnánk, hiszen lázadásuk furcsán kisszerű, céltalan, esélytelen. Vagy mégsem? Budapesten mozognak; biciklis futárként nyelik a port és a szmogot, kerülő utakat keresnek a dugókban, és a gyakran kilátástalannak tűnő életükben is. Tüntetésekre és romkocsmákba járnak, falják a várost, ahol valaminek végre történnie kéne, és ahol mára felvonult a teljes magyar lakosság: "legitimisták és kommunisták, szocialisták és keresztények, antikommunisták és hungaristák, melegek és mélymagyarok, paramagyarok és posztmagyarok, békepártiak és toleranciahívők.".

Szécsi Noémi Budapest-regénye félelmetesen erős lenyomata annak, hogyan éli meg a rendszerváltás utáni generáció egy nagyváros mindennapjait; politikáját, emberi viszonyait, a szerelem és barátság lehetőségeit, kultúráját és kulturálatlanságát.